Marché, az Appenninek keleti részén, Toscana magasságában elterülő tartomány, alig nagyon Bács-Kiskun megyénél, mégis számtalan izgalmat és érdekességet tartogat az ide utazónak. Hiszen már önmagában az is fantasztikus, hogy a tartományban egyáltalán nincs síkság, viszont van 30% hegység, és 70% dombság...és persze tenger, nagy mennyiségben. Ahogy az is nagyon szerethető benne, hogy őrzi a saját, autentikus arcát. Toszkána a legtöbb turistát "elszippantja" Marché-tól, de talán ez az ide érkezőnek nem olyan nagy baj. Hiszen azt az arcát láthatja a tartománynak, amelyet évszázadok, évezredek óta lát mindenki, aki megérkezik ide.

Marché-t repülővel és autóval is nagyjából 10 óra alatt el lehet érni, de míg az első kicsit kényelmetlen, hiszen Münchenben át kell szállni, addig viszont autóval nagyon sok érdekes helyen meg lehet állni egy kicsit nézelődni és kóstolni a helyi finomságokat. 

Ahogy szépen haladunk az országban Marché felé, az első állomás egy zsebkendőnyi köztársaság, San Marino, ami büszke függetlenségére, amire lehet is, hiszen 1600 éve őrzi szabadságát. A Monte Tinato hegy ormára felkapaszkodva káprázatos kilátás fogad a tengerre és a magyar turisták előtt sem ismeretlen Riminire, ami már túlnyúlik a tartomány, Le Marché határán.

A várat körbejárva, szebbnél szebb panorámájú éttermek mellett haladok el, majd az egyikben, a Ristorante La Terrazza-ban egy tengeri tál elfogyasztása mellett gyönyörködöm az elém táruló látványban, ahogy a tenger hullámai finoman simogatják a feléjük tornyosuló hegyek lábát. Régi, mély szerelem ez tenger és hegyek között, melyet ember talán meg sem érthet. Csak nézheti és irigykedhet arra a kitartásra, amely körülveszi a természetnek ezt a csodáját, ahol bár néha viharos jelenetek is lejátszódnak, de legtöbbször az egymás iránti tisztelet és kölcsönös segítés dominál. Így él tehát együtt tenger és hegy.

Az ebéd vége egyúttal a san marinói út végét is jelzi. Nyugati irányban hagyom el a várost, s rövid kocsikázás után San Leo-ba érkezem. Már messziről elém tárul az ország legfestőibb nevezetessége, a Federico hegyi erőd. Itt raboskodott Cagliostró „hercege” az alkímia szeretete, s ezáltal gyakorlása miatt. Végignézve a vár szobáit, elég méltatlan befejezés egy ilyen híres ember számára. A cellájában a mai napig friss virág jelzi a messziről érkezőnek, hogy megtalálta az alkímia híres mesterének rabhelyét, akiről egy rövid kis legenda is fennmaradt, hiszen követői igyekeztek az embereket mindig kétségek között tartani a „herceg” életével kapcsolatban, soha nem lehetett tehát biztosra tudni, hogy valóban meghalt már, vagy épp él még. Ez méltó egy híres alkimistához. A kis legenda a következő: egyszer egy ember elment Cagliostó házába, s megkérdezte az inast, hogy a gazdája valóban 300 éves-e. Mire az inas azt felelete, hogy nem tudja, ő még csak 200 éve szolgálja az urat. Előttünk tehát egy fantom élete…vagy halála. Ő sem kívánhatta volna másképp a befejezést. Szemfényvesztés életében, szemfényvesztés – talán - utána.

Mire visszaérek alkalmi lakhelyemre, a Corinaldoban található, egykori monastireból kialakított szállodába, már késő este van, gyorsan álomba is merülök.

Másnap új élmények várnak az UNESCO világörökség részét képező Urbino-ban, a bölcs, öreg harcos, Federico de Montefeltro herceg városerődjében, melyet méltán lehet nevezni a XVI. századi építészet csúcsteljesítményének, amit Raffaello, a festő is csodálhatott élete folyamán, hiszen a város szülötte. A monumentális, aranyló épületeket festői hegyek koszorúja fogja körül. Nem kívánhat az ember jobb helyet magának egy kellemes ebéd elfogyasztásra a Tartufi Antiche Bonta-ban, ahol marhát szolgálnak fel balzsamecetes barnaszósszal, rukkolával és gránátalmával, amiből ebben a tartományban több mint elég található.

Búcsút intve a híres falaknak, Urbania kis városát közelítem meg a Metauro folyó mentén haladva a hegyek tetején. Kellemes kisváros, gyönyörű panorámával. Mi sem lehet megfelelőbb a naplemente megtekintéséhez. Reggel délnek indulok, hogy a legfontosabb úti célomat megnézzem.

Loreto. Igazi szakrális hely. Itt található Szűz Mária háza. Az évek folyamán lelkes régészek bebizonyították, valóban Szűz Mária Názáretben található házát tekintheti meg a megfáradt zarándok. Eredetileg a ház, amikor még Názáretben volt, két részből állt. A belső része egy sziklába vésett lakrész volt, ami ma Názáretben, az Angyali Üdvözlet templomában tekinthető meg, valamint a barlang előtti rész, ami Loreto-ba került az idők folyamán. A legenda szerint, 1294-ben angyalok szállították át Názáretből a házat. A legenda részben fedi a valóság. A hiteles történet szerint a Szent Ház köveit hajóval szállították Loretoba az Epiruszban uralkodó Agneli – angyalok – család kezdeményezésére. Történt ugyanis, hogy Niceforus Angeli epiruszi despota, amikor férjhez adta Ithamar nevű lányát tarantói Fülöhöz, II. Anjou Károly nápolyi király negyedik fiához, gazdag nászajándékot küldött vele, melynek része volt a Szűz Mária házából hozott megszentelt kövek, aminek egy darabja ma is látható a Szentélyben. Szűz Mária az ezekből a kövekből épült házban élt 30 évet, s e házban kapta meg az Angyaltól az üzenetet, hogy ő lesz Jézus Krisztus édesanyja.

Számtalan festő rótta le munkájával a tiszteletet ezen a helyen Szűz Mária iránt. Abban a kápolnában állok meg, ahol Signorelli zenélő angyalai, Szent Tamás hitetlensége és Szent Pál megtérése csodálhatók meg. Signorelli az egyik kedvencem. Kifejező, alapos és ezáltal érzelmekben gazdag festményei mindig magukkal ragadnak. Signorelli az 1400-as évek végén ajándékozta meg a világot ezekkel a színpompás festményekkel, melyek a mai kor emberével elfeledtetik egy pillanatra a mindennapok baját és mosolyt csalnak az arcokra. Signorelli mindig jó a búfelejtésre. A Szent Ház tövében egy kellemes kis étteremre bukkanok, az Andreina-ra, ahol finom, friss halakat szolgálnak fel ebédre a megéhezett vándornak.

Utamat a hegyekbe folytatom, ahol meglátogatom Montefalcone Appeninno középkori falvát, ami a Sibillini Nemzeti Park határán terül el 757 méterrel a tengerszint felett gyönyörű kilátással az Aso völgyre. Nem csoda hát, hogy számos ír, angol és amerikai író találta meg itt az ihletet az alkotáshoz.

Az úton tovább haladva Monte Rinaldo-ba veszem az irányt, ahol összesen 134 család él, ami nem több, mint 412 személyt jelent. De amiről igazán híres ez a hely, az a peccorino sajt. Itt ez a finom csemege lágy és omlós, szinte érezni lehet rajta a vadon élő növények ízét, melyet kedvesen felfalt a juh, mely a tejet adta ehhez a nem mindennapi csemegéhez. Olyannyira házi és autentikus, hogy már majdnem beee-get :).

A kocsihoz visszatérve, arra gondolok, jó lenne egy kis édességet enni. Irány tehát Monte San Martino. Ez a kis középkori város 600 méterrel van a tengerszint felett, ahol mind a 820 lakosa pontosan tudja hogyan is készül a falu jellegzetes sütije a spumetti tojásfehérje habból, cukorból és darált, pirított mandulából, ami kicsi, habcsók formájú, s jobbat nem is lehet kívánni egy hideg, hegyekben töltött nap végén.

Már kezd közeledni az utazásom vége. De még van előttem pár kellemes élmény, így nem is habozok tovább, kocsiba pattanok, s meg sem állok Jesi-ig. A XIV. századi falak a Verdicchio borvidék központját rejtik magukban. Első dolgom egy borbárt keresni, méghozzá a híres Antica Cantina del Porticello-t és megkóstolni ezt a fehér bort. Kiváló bor. Könnyű, zamatos, s az ember szeme elé varázsolja Marché zöld fáit, lankás útjait, virágillatú hajnalait. Megtudom, hogy a minőség a hagyományban rejlik. Családi vállalkozások készítik ezeket a kiváló borokat, kis, családi üzemekben, eredeti hordókban, családtagként tekintve minden szőlőszemre. 

Ascoli Piceno felé visz utam, ahol a főtéren elgondolkodom a történelmi hagyományokkal bíró lovagi tornán. Ugyanis a főtér enyhén lejt. Nincs könnyű dolga sem lónak, sem lovasnak. Kihívás a kihívásban tehát ez a torna minden évben. S hogy ne legyen annyira egyhangú a gondolkodás, néhány mostaccioli-t vásárolok egy helyi árustól, aki a saját vino cotto-ját sütötte a süteménybe. Különleges termék ez a vino cotto. Sem nem bor, hiszen az országban nem engedélyezett borként forgalomba hozni, sem nem étel, hiszen mégiscsak borredukció. Így ezt az anomáliát elkerülve, Ascoli Piceno lakosai leginkább otthoni felhasználásra készítik, így hatalmas szerencsém volt az idős férfivel, akitől sikerült néhány darabot vásárolnom, melyek a saját konyhájában készültek. A napot a természet ősidők óta létező alkotásával zárom. Cseppkőbarlang vár rám Frasassi-ban. Nem mindennapi élmény ezek között a képződmények között sétálni és belegondolni az idő hosszúságába. A természet várakozásába, ahogy ezeket a művészi formákat elkészíti. Gondosan, óvatosan, alaposan, végiggondolva minden egyes vízcseppet.

Majd egy kellemes séta után megpillantom a sziklába épített templomot, a 19. században épült Valadier-templomot, amely tervezőjéről, Giuseppe Valadierről kapta a nevét, valamint a hozzá tartozó kis kápolnát, az 1029 óta jegyzett Santa Maria Infra Saxa-t. Itt, a hegybe épült templom tövében minden év december 26-án a genga-i lakosok betlehemi játékot adnak elő, melyet vásárral és saját, tűzön sült és főtt ételekkel gazdagítanak.

Utolsó előtti nap, s még nem láttam igazán a tengert. Senigallia-ba megyek. Az apró kis középkori főtéren elgondolkodom az ide látogató turistán. Élvezi a tengert, a 40 fokot, majd este bemegy a főtérre és elámul a történelem művén. Egymás melletti két utca, mégis mekkora eltérés. A modern, lármás tengerpart nappal, majd a nyüzsgő, bárokkal teli középkori főtér este. Elindulok a móló vége felé, a ma már világhírű, 3 Michelin-csillagos étterem, az Uliassi felé. Szeretem ezt az éttermet. Amikor először jártam itt, még egy csillaggal sem rendelkezett, egy esős, őszi napon estem be az ajtón, és azonnal kaptam asztalt. Ma már csak foglalással lehet asztalhoz jutni, és az egész világ ismeri a család nevét, aki vezeti a helyet. 

Corinaldo-ba érve csend fogad. Úgy látszik, egy kolostorban és környékén mindig csend és béke van. Utolsó utam Gradara-ba vezet, ahol megnézem a várat a domb tetején, ahol Lucrezia Borga is élt. Egy kellemes kis osteria-ban, az Osteria del Borgo-ban egy nagyon finom, helyi levessel, haltállal és kupában felszolgált borral zárom az utam.

Nem láttam mindent. Nem gyönyörködtem a főváros, Ancona falaiban, és nem találtam meg az anconai szerelmeseket, nem jártam be számtalan középkori kisvárost a hegy tetején, melyet csak az út széléről, messziről csodáltam, s csak elképzelni tudtam milyen élet zajlik a városfalak mögött, ahol boldogok és szomorúak az emberek, macskák pihennek mindenhol, és mindenki kutyát sétáltat, ahogy a legtöbb városban errefelé, nem látogattam meg Pesaro-t, Fano-t, Macerata-t ahol az ország legnagyobb betleheme található, és a számtalan apró városkát, ahol biztos éppen úgy főzik a tagliatelle-t, mint máshol a tartományban, hiszen itt nem a spagetti a közkedvelt tésztaféle, és nem láttam, hogy sül errefelé, a saját őshazájában a porchetta, viszont láttam fehér és fekete szarvasgombát legalább. Nem néztem meg a „Két nővér” sziklát a tengerparton, nem néztem be az összes több száz éves templomba és nem gyönyörködtem az összes freskóban, ami látható a házak, templomok, paloták falain. Az én utam itt ér véget. De aki teheti, bolyongjon a tartományban, mert megéri minden csodáját megismerni.

Mostaccioli

Hozzávalók

- 270 gr liszt

- 100 gr cukor

- 100 gr pirított és szeletelővel apróra vágott mandula

- 70 gr méz

- 0,5 ek fahéj

- 0,5 tk szerecsendió

- 20 ml vino cotto - vagy 60 ml félédes vörösbor harmadára főzve -

- 20 ml olaj

- 5 gr sütőpor

- 1 db tojás és 1 db tojássárgája

- 3/4 citrom reszelt héja

- 15 gr cukrozatlan kakaópor

- 0,5 kg ét tortabevonó csokoládé

Elkészítés:

Egy tálba keverjük össze az összes száraz összetevőt: a lisztet, a mandula lisztet, a sütőport, a kakaóport, a fahéjat és a szerecsendiót. Majd a közepébe vájjunk egy lyukat, és adjuk hozzá a maradék alapanyagokat, a tojást, a tojássárgáját, az olajat, a vino cotto-t, a mézet és a reszelt citromhéjat, majd gyúrjuk össze az egészet. Folpackba csomagolva, egy órára tegyük hűtőbe.

Ha eltelt az egy óra, a sütőt melegítsük elő 170 fokra, és készítsük el a süteményeket. A tésztát két sütőpapír között nyújtsuk ki 1 cm vastagságúra. Ha van rombusz alakú kiszúrónk, akkor szúrjuk ki a süteményeket, ha pedig nincs, akkor átlósan vágjuk fel a tésztát úgy, hogy az átmérője egy rombusznak 4 cm legyen. Majd sütőlapra helyezve, süssük őket 7-8 percig, majd a sütőből kivéve, hagyjuk teljesen kihűlni. Ez idő alatt készítsük el a tortabevonót a csomagoláson előírtak szerint, és minden süteményt vonjunk be vele és hagyjuk megdermedni. Ezt a süteményt régen csak karácsonykor készítették, de ma már bármikor az év folyamán megsütik. Ezért, ha van kedvünk, nyugodtan díszítsük a tetejét cukormáz rajzokkal.