Késő este van már, amikor a repülő landol a Forli-i repülőtéren. A bérelt Renault Twingo a parkolóban vár. Elkezdődik tehát egy felfedező kirándulás az Appenninek keleti oldalán, Le Marché tartományban, ahol a hegyek az égig érnek, a völgyek a mélybe szakadnak a sziklák oldalán, a tenger tintakék, az emberek pedig a legvendégszeretőbbek, akikkel valaha találkoztam. Hálásak a turistáért - hiszen Toscana közelsége az Appenninek túloldalán szinte elfeledetté tette ezt a tartományt -, az olasz nyelvtudásról már nem is beszélve.

Egyenesen a szálláshelyre megyek, amely egy középkori városban, Corinaldo-ban vár rám, egy XIV. századi rendház képében. A falakon mindenhol „silenzio” felirat, de kétlem, hogy bárki is hangoskodna ezen a helyen. A régi korok emléke a falak között, a templom illatú szoba, melyet a mai napig vasretesszel lehet bezárni, a magas, boltíves falak tekintélyt parancsolnak. Ha az ember nagyon csendben lépeget a hosszú, sötét folyosón, hallani véli a szerzetesek csuhájának sűrű suhogását, ahogy sietve haladnak a templom irányába a délutáni áhítatra.

Leülök egy székre, s a múltra gondolok. Elképzelem, ahogy ezek között a falak között élték mindennapjaikat az Úr szolgái. Ahol ma a bár és a reggeliző foglal helyet, gondolom, régen ott volt a gyülekező helye, hiszen oda van legközelebb a templom bejárata. Ami tehát ma a „leghangosabb” helye az épületnek, a régi időben is ismerte az emberi hangot.

Szemeim előtt látom a lehajtott fejű, mélyen csuhájuk rejtekébe burkolózó „arctalan” embereket, ahogy gyorsan, egymás után sietnek a templom irányába. A sötét szobában az Ave Maria-t dúdolva alszom el.

Nyári melegre ébredek október elején. A parkolóban a Twingo már vár rám, hogy megkezdjük utunkat az ismeretlenbe.

A tartomány északi része bizonyul közelebbinek, így arra veszem az irányt. Az első állomás egy zsebkendőnyi köztársaság, San Marino, ami büszke függetlenségére, amire lehet is, hiszen 1600 éve őrzi szabadságát. A Monte Tinato hegy ormára felkapaszkodva káprázatos kilátás fogad a tengerre és a magyar turisták előtt sem ismeretlen Riminire, ami már túlnyúlik a tartomány, Le Marché határán.

A várat körbejárva, szebbnél szebb panorámájú éttermek mellett haladok el, majd az egyikben egy tengeri tál elfogyasztása mellett gyönyörködöm az elém táruló látványban, ahogy a tenger hullámai finoman simogatják a feléjük tornyosuló hegyek lábát. Régi, mély szerelem ez tenger és hegyek között, melyet ember talán meg sem érthet. Csak nézheti és irigykedhet arra a kitartásra, amely körülveszi a természetnek ezt a csodáját, ahol bár néha viharos jelenetek is lejátszódnak, de legtöbbször az egymás iránti tisztelet és kölcsönös segítés dominál. Így él tehát együtt tenger és hegy.

Az ebéd vége egyúttal a san marinói út végét is jelzi. Nyugati irányban hagyom el a várost, s rövid kocsikázás után San Leo-ba érkezem. Már messziről elém tárul az ország legfestőibb nevezetessége, a Federico hegyi erőd. Itt raboskodott Cagliostró „hercege” az alkímia szeretete, s ezáltal gyakorlása miatt. Végignézve a vár szobáit, elég méltatlan befejezés egy ilyen híres ember számára. A cellájában a mai napig friss virág jelzi a messziről érkezőnek, hogy megtalálta az alkímia híres mesterének rabhelyét, akiről egy rövid kis legenda is fennmaradt, hiszen követői igyekeztek az embereket mindig kétségek között tartani a „herceg” életével kapcsolatban, soha nem lehetett tehát biztosra tudni, hogy valóban meghalt már, vagy épp él még. Ez méltó egy híres alkimistához. A kis legenda a következő: egyszer egy ember elment Cagliostó házába, s megkérdezte az inast, hogy a gazdája valóban 300 éves-e. Mire az inas azt felelete, hogy nem tudja, ő még csak 200 éve szolgálja az urat. Előttünk tehát egy fantom élete…vagy halála. Ő sem kívánhatta volna másképp a befejezést. Szemfényvesztés életében, szemfényvesztés – talán - utána.

Mire visszaérek alkalmi lakhelyembe, már késő este van, gyorsan álomba is merülök.

Másnap új élmények várnak az UNESCO világörökség részét képező Urbino-ban, a bölcs, öreg harcos, Federico de Montefeltro herceg városerődjében, melyet méltán lehet nevezni a XVI. századi építészet csúcsteljesítményének, amit Raphael, a festő is csodálhatott élete folyamán, hiszen a város szülötte. A monumentális, aranyló épületeket festői hegyek koszorúja fogja körül. Nem kívánhat az ember jobb helyet magának egy kellemes ebéd elfogyasztásra, ahol marhát szolgálnak fel balzsamecetes barnaszósszal, rukkolával és gránátalmával, amiből ebben a tartományban több mint elég található.

Az ebéd zamata felett azon gondolkodom, vajon milyen lehet annak az 1600 diáknak a mindennapjai ebben a védett városban, ahol az élet nem áll meg a késő őszi délutánokon sem.

Búcsút intve a híres falaknak, Urbania kis városát közelítem meg a Metauro folyó mentén haladva a hegyek tetején. Kellemes kisváros, gyönyörű panorámával. Mi sem lehet megfelelőbb a naplemente megtekintéséhez.

Reggel arra ébredek, hogy gyülekeznek a felhők. Vihar lesz. De talán még ki tudom kerülni. Délnek indulok, hogy a legfontosabb úti célomat megnézzem, mielőtt az eső elmossa ezt a programot.

Loreto. Igazi szakrális hely. Itt található Szűz Mária háza.

Az évek folyamán lelkes régészek bebizonyították, valóban Szűz Mária Názáretben található házát tekintheti meg a megfáradt zarándok. Eredetileg a ház, amikor még Názáretben volt, két részből állt. A belső része egy sziklába vésett lakrész volt, ami ma Názáretben, az Angyali Üdvözlet templomában tekinthető meg, valamint a barlang előtti rész, ami Loreto-ba került az idők folyamán. A legenda szerint, 1294-ben angyalok szállították át Názáretből a házat. A legenda részben fedi a valóság. A hiteles történet szerint a Szent Ház köveit hajóval szállították Loretoba az Epiruszban uralkodó Agneli – angyalok – család kezdeményezésére. Történt ugyanis, hogy Niceforus Angeli epiruszi despota, amikor férjhez adta Ithamar nevű lányát tarantói Fülöhöz, II. Anjou Károly nápolyi király negyedik fiához, gazdag nászajándékot küldött vele, melynek része volt a Szűz Mária házából hozott megszentelt kövek, aminek egy darabja ma is látható a Szentélyben. Szűz Mária az ezekből a kövekből épült házban élt 30 évet, s e házban kapta meg az Angyaltól az üzenetet, hogy ő lesz Jézus Krisztus édesanyja.

Számtalan festő rótta le munkájával a tiszteletet ezen a helyen Szűz Mária iránt. Abban a kápolnában állok meg, ahol Signorelli zenélő angyalai, Szent Tamás hitetlensége és Szent Pál megtérése csodálhatók meg. Signorelli az egyik kedvencem. Kifejező, alapos és ezáltal érzelmekben gazdag festményei mindig magukkal ragadnak. Signorelli az 1400-as évek végén ajándékozta meg a világot ezekkel a színpompás festményekkel, melyek a mai kor emberével elfeledtetik egy pillanatra a mindennapok baját és mosolyt csalnak az arcokra. Signorelli mindig jó a búfelejtésre.

A Szent Ház tövében egy kellemes kis trattoriára bukkanok, ahol finom, friss halakat szolgálnak fel ebédre a megéhezett vándornak. Én megéhezett és vándor is vagyok. Minden adott tehát ahhoz, hogy betérjek.

Utamat a hegyekbe folytatom. Jégesővel, szélviharral körülöttem meglátogatom Montefalcone Appeninno középkori falvát, ami a Sibillini Nemzeti Park határán terül el 757 méterrel a tengerszint felett gyönyörű kilátással az Aso völgyre. Nem csoda hát, hogy számos ír, angol és amerikai író találta meg itt az ihletet az alkotáshoz.

Az úton tovább haladva Monte Rinaldo-ba veszem az irányt, ahol összesen 134 család él, ami nem több, mint 412 személyt jelent. De amiről igazán híres ez a hely, az a peccorino sajt. Itt ez a finom csemege lágy és omlós, szinte érezni lehet rajta a vadon élő növények ízét, melyet kedvesen felfalt a juh, mely a tejet adta ehhez a nem mindennapi csemegéhez. Olyannyira házi és autentikus, hogy már majdnem beee-get :).

A kocsihoz visszatérve, arra gondolok, jó lenne egy kis édességet enni. Irány tehát Monte San Martino. Ez a kis középkori város 600 méterrel van a tengerszint felett, ahol mind a 820 lakosa pontosan tudja hogyan is készül a falu jellegzetes sütije a spumetti tojásfehérje habból, cukorból és darált, pirított mandulából, ami kicsi, habcsók formájú, s jobbat nem is lehet kívánni egy hideg, hegyekben töltött nap végén.

Az estét újabb reggel követ és én ismét útnak indulok.

Már kezd közeledni az utazásom vége. De még van előttem pár kellemes élmény, így nem is habozok tovább, kocsiba pattanok, s meg sem állok Jesi-ig. A XIV. századi falak a Verdicchio borvidék központját rejtik magukban. Első dolgom egy borbárt keresni és megkóstolni ezt a fehér bort.

A sok szép barokk és reneszánsz épülettel szegélyezett terek egyikén találok is egyet. Kiváló bor. Könnyű, zamatos, s az ember szeme elé varázsolja Le Marché zöld fáit, lankás útjait, virágillatú hajnalait. Megtudom, hogy a minőség a hagyományban rejlik. Családi vállalkozások készítik ezeket a kiváló borokat, kis, családi üzemekben, eredeti hordókban, családtagként tekintve minden szőlőszemre. Minden tiszteletem ezeké a családoké! Egy finom, mazsolát és vaníliát egyaránt tartalmazó süteménnyel hagyom el a várost.

Ascoli Piceno felé visz utam, ahol a főtéren elgondolkodom a történelmi hagyományokkal bíró lovagi tornán. Ugyanis a főtér enyhén lejt. Nincs könnyű dolga sem lónak, sem lovasnak. Kihívás a kihívásban tehát ez a torna minden évben. A napot a természet ősidők óta létező alkotásával zárom. Cseppkőbarlang vár rám Frasassi-ban. Nem mindennapi élmény ezek között a képződmények között sétálni és belegondolni az idő hosszúságába. A természet várakozásába, ahogy ezeket a művészi formákat elkészíti. Gondosan, óvatosan, alaposan, végiggondolva minden egyes vízcseppet.

Majd egy kellemes, házi vaddisznóragu elfogyasztása után megpillantom a sziklába épített templomot, ahol minden év december 26-án a genga-i lakosok betlehemi játékot adnak elő, melyet vásárral és saját, tűzön sült és főtt ételekkel gazdagítanak. Otthon, a naptáramba be fogom írni december 26-ához, hogy emlékezzek rájuk. Lélekben velük leszek.

Utolsó előtti nap, s még nem láttam igazán a tengert. Senigallia-ba megyek. Esőre áll az idő. Az apró kis középkori főtéren elgondolkodom az ide látogató turistán. Élvezi a tengert, a 40 fokot, majd este bemegy a főtérre és elámul a történelem művén. Egymás melletti két utca, mégis mekkora eltérés. A modern, lármás tengerpart nappal, majd a nyüzsgő, bárokkal teli középkori főtér este. Dacolva az időjárással, elindulok a móló vége felé. Már az út felénél érzem, talán mégsem a legjobb programot választottam akkor, amikor úgy döntöttem, hogy besétálok a „tengerbe”, vagyis a móló végéig. De megküzdöttem az időjárással, s most itt állok a kis vékony betoncsík legvégén. A tenger tajtékzik, hullámok csapnak át a méteres falakon.

Egy pillanat alatt szélvihar és jégeső veri a mólót, s vele együtt engem is. Jobbnak látom futva közeledni a part felé. Bőrig ázva ülök be a kocsiba, ahol a fűtést feltekerve, kellemes időjárás fogad. Egy fagyizó mellett hajtok el. Hirtelen megfordulok, visszamegyek, s egy hatalmas adag fagyicsodával a kezemben ülök vissza a meleg autóba, ezzel is fricskát mutatva a viharnak.

Elindulok a part mentén, ahol egy kis, tengerparti étterembe botlok. S hogy kellőképpen bosszút álljak az őrjöngő tengeren, ami elég komoly félelemmel töltött el a mólóról nézve, egy nagy tál tengeri halat vacsorázom.

Corinaldo-ba érve csend fogad, viharnak nyoma sincs. Úgy látszik, egy kolostorban és környékén mindig csend és béke van.

Reggel arra ébredek, hogy az ablakommal szemközti hegycsúcsot belepte a hó. Az idei első hó, amit látok, s még csak október van. Mi tagadás, a hegyek másképp viselkednek, mint az alföld.

Elindulok az utolsó utamra. A tájon már érződik a természet halála. Csodálatos színek kavalkádja jelzi az elmúlást. Vége az utazásomnak, vége az évnek, vége a természetnek erre az évre. Utolsó utam Gradara-ba vezet, ahol megnézem a várat a domb tetején, ahol Lucrezia Borga is élt. Egy kellemes kis osteria-ban egy nagyon finom, helyi levessel, haltállal és kupában felszolgált borral zárom az utam.

A városfalon kívül a kocsim egy gránátalmafa alatt vár rám. Megcsodálom a természetnek ezt a gyönyörű alkotását. Túlérett gránátalmák piroslanak a magasban. Nem érem el őket. De nem is baj. Ott vannak jó helyen, ahova a természet helyezte őket. Kellően magasra minden emberi kéztől.

A repülőtéren, ahol szívem szakad a gondolattól, hogy ki tudja meddig utoljára mondom, "un caffé perfavore", azon tűnődöm, mit nem kaptam meg ebben a pár napban.

Nyári meleg fogadott, amikor megérkeztem, s havas hegycsúcs búcsúzik tőlem most, amikor ugyanolyan csendesen elhagyom a tartományt, mint ahogy megérkeztem oda.

Kedves embereket volt szerencsém megismerni, finom, jellegzetes, házias ételeket ehettem kellemes falatozókban, finom borokkal öblíthettem le az aznap megtett út porát. Napokon át a szeretet minden megnyilvánulását éreztem tárgyból, emberből, ételből. S még nem is láttam mindent. Nem gyönyörködtem a főváros, Ancona falaiban, és nem találtam meg az anconai szerelmeseket, nem jártam be számtalan középkori kisvárost a hegy tetején, melyet csak az út széléről, messziről csodáltam, s csak elképzelni tudtam milyen élet zajlik a városfalak mögött, ahol boldogok és szomorúak az emberek, macskák pihennek mindenhol, és mindenki kutyát sétáltat, ahogy a legtöbb városban errefelé, nem látogattam meg Pesaro-t, Fano-t, Macerata-t ahol az ország legnagyobb betleheme található, és a számtalan apró városkát, ahol biztos éppen úgy főzik a tagliatelle-t, mint máshol a tartományban, hiszen itt nem a spagetti a közkedvelt tésztaféle. Nem néztem meg a „Két nővér” sziklát a tengerparton, nem néztem be az összes több száz éves templomba és nem gyújtottam gyertyát a családomért és a barátaimért az összesben – de ahova bementem, ott mindben megtettem -, nem gyönyörködtem az összes freskóban, ami látható a házak, templomok, paloták falain. Az én utam itt ér véget. Ahogy az év is és a természet is. Tavasszal itt is rügyfakadás lesz. Újból indulnak a traktorok a földeken. Aki teheti, nézze meg. Megéri „elveszni” ezeken az utakon kicsit, ahol miután felkapaszkodtunk a hegyre, rögtön indulunk is a mély felé.