2012. június 25-30.

Andrea Palladio több volt, mint híres építészmester. Lenyűgözte kora partíciusait, ámulatba ejtette Velence előkelőségeit, építészeti csodát hozott létre, amikor a házakat oszlopokkal ruházta fel, s megihlette az irodalom egyik legnagyobbját, Goethét, aki így nyilatkozott róla az „Utazás Itáliában” című művében: „A legnagyobb nehézség, mellyel neki is, mint minden modern építésznek, meg kellett küzdenie, az oszlopok megfelelő alkalmazása a polgári építőművészetben; mert oszlopot fallal párosítani mégiscsak ellentmondás. De hogy össze tudta kapcsolni a kettőt! hogy meggyőz művei közvetlen hatásával! s hogy elfeledteti, hogy csak hiteget! Az ő dolgaiban valóban van valami isteni, valami olyasmi, mint a nagy költő erénye: igazságból és hazugságból alkot valami harmadikat, melynek kölcsönzött léte elbűvöli az embert”. 

1. nap

Késő este érkezem meg autóval Vicenza történelmi városrészébe. A monumentális tornyon kívül egyelőre semmit sem látok, de a tudat már önmagában valami középkori borzongással tölt el. Megérkeztem Andrea Palladio városába, mégpedig azon az úton, melyen ő is minden alaklommal visszatért ide. Leállítom a motort, s itt állok a Via Andrea Palladion. Itt minden róla szól, szinte minden épület a nevéhez fűződik.

Egykor gazdag patríciusok sétáltak fel s alá ezeken a köveken, s a híres építőmester nagyságát dicsérték. Minden okuk meg is volt rá, hiszen amit Andrea Palladio maga után hagyott, több mint egyszerű építészeti forma. Munkássága nem csak az építészet szakembereit ihlette meg, de az irodalmi élet is említést tesz róla. Az esti fényekben megcsodálom Palladio városát. Utam során végiggondolom, ki is volt ez az ember. Sokat foglalkoztam az életútjával néhány hónappal ezelőtt, s most szinte lelki katarzist okoz kézzel tapintani a munkásságát. Az épített örökség számomra mindig fontos volt, de egy olyan ember munkásságát élőben látni, akiről hónapokig csak olvastam és anyagot gyűjtöttem, nem mindennapi érzés.

Andrea Palladio 1508. november 30-án Andrea di Pietro della Gondola néven látta meg a napvilágot Padovában. Már egészen fiatal korában megmutatkozott érdeklődése és tehetsége a kőfaragás iránt. Rövidesen kora egyik leghíresebb patríciusa, Trissino házánál találja magát. Trissino ekkor már 62 éves, de hajlott kora ellenére sem tudja nem észrevenni ezt a nem mindennapi tehetséggel megáldott ifjú legényt. Felkarolja hát, hogy minél több tudás birtokosává tegye az építészet terén. Hiszen a fiú már ekkor többre volt hivatott, mint egy kőfaragó. Rövidesen a fiú Andrea di Pietro della Gondolából Andrea Palladio lesz. Trissino művében, az „Italia liberata dai Goti”-ban az angyalt hívták így, aki arra volt hivatott Isten küldöttjeként, hogy Justinianus császár hadvezérét Belizárt és annak seregét megvédelmezze egy palotában. Ezzel, a palota neve végérvényesen összeforrt az angyal nevével, s a palotát így szinte az angyal alkotásának lehet nevezni. Palladio kb. húszéves pályafutása során egyszer sem hozott szégyent a mesterétől kapott névre. Valóban az építészet angyala lett, hiszen munkássága, s egyben a palladio-motívum a mai napig példa értékű.

Mire a gondolatsor végére érek, a főtéren találom magam. Igazi olasz hangulat, minden sarkon örömzenészek szórakoztatják a mindennapok embereit. 

S mindennek a fergeteges vigadalomnak a közepén ott áll a mester szobra teljes életnagyságában. Leülök a lábánál található kis étterembe, s mi mással zárhatnám a megérkezésem napját, mint egy eléggé sokat mondó levessel: Krémleves Trissino erdejéből való fekete burgonyából.

Vacsora után felkerekedek, hogy megkeressem a szálláshelyem. Egy helyes kis étterem mellett van. Remek. Bent az étteremben még javában zajlik az élet, pedig már majdnem éjfél van. Hát, ez Olaszország! Bemegyek, hátha még van valami desszert. Valami helyi specialitást kérek, s kapok is. Tradicionális cseresznyetortát. 

A cseresznye tette híressé többek között Marosticát. De emellett ehhez a régi várhoz fűződik egy hagyomány és a hozzá társuló legenda is – melynek semmi köze Palladiohoz, de mégis érdekes -. Amíg csendesen majszolom az isteni süteményt, megtudom, hogy régen, a marosticai király férjhez akarta adni a lányát. Két kérő is akadt, s mindkettő szimpatikus volt a királynak. Azzal döntötte el kié legyen a lánya keze, hogy élő sakkpartit játszatott le velük, s a nyertes félé lett a lány keze. S a döntésképtelenségből hagyomány lett. Ma is, minden évben megrendezik Marosticában az élő sakkjátszmát. Bár, már nincs királylány, de turista van annál több. 

A történet végére elfogyott a sütemény is. Mindkettő egyedüli élmény volt.

Ismét a híres építőmesterre gondolok, amikor elalszom. 

2. nap

A nap első sugaraival érkezem a turisztikai irodába térképet vásárolni. Kikerekedik a szemem, mennyi mindent kellene megnézni ami Palladio nevéhez fűződik, s akkor még nem mentem ki a városból, nem láttam a villákat. Döntenem kell. Végiggondolom a mester életútját, s arra a döntésre jutok, hogy amennyi városi palazzot lehet megnézek, majd utána amennyi villa belefér, s végül jöhetnek a templomok.

Úton Bassano del Grappa felé elgondolkodom. Az autóban kellemes időjárást biztosít a klíma, míg kint 40 fok uralkodik. S Andrea Palladio mindezt lóháton tette meg. Sőt, még többet is. Hiszen Róma szerelmese volt, néhány villájának kupolája a római Pantheon mintájára épült. Nem kis kitartás kellett ehhez.

Megérkezem. Előttem az első élő alkotás. A híd. Andrea Palladio híres fahídja, mely monumentálisan szeli ketté a Brenta folyó két partját. 

A hídon nem fogott az idő. Bár többször próbált benne kárt tenni, de a mester követői nem hagyták, hogy az enyészet martalékává legyen. Jól tették. Közepéről gyönyörű kilátás nyílik a tájra. A folyó és a hegy szerelmére.

A híd lábánál kis éttermet találok. Megtudom, a környék leghíresebb zöldsége a fehér spárga. S mivel az egész vicenzai rész a rizsről vált híressé, egy pohár grappával, majd spárgás risotto kíséretében csodálom tovább a hidat. 

Ismét előkerül a cseresznye. Fagyasztott grappa desszertet kapok ebéd után cseresznyeszósszal.

Jól esik a melegben ez a hideg, sőt, fagyos desszert. Mielőtt elhagyom végérvényesen a várost, visszatérek még egy Bassanoi tojásos spárgára. Felülmúlhatatlan élmény a fehérbor öntettel. 

Visszafelé haladva az úton meglátogatom a Villa Godit. A mester első önálló munkája, mely kezdeti sikereket hozott számára. Az utókor ennél jobban értékeli, hiszen a 24 villa közül ez az egyik, mely felkerült az UNESCO világörökség listájára. 

Kis idő elteltével, kb. 50 méterre a Villa Goditól a Villa Piovene gyönyörű kertjében gyönyörködöm. A kilátás innen több mint pazar. Ez a villa a szépségén kívül egy érdekességet is tartogat a hozzá látogatónak. A tájra „nyíló” falán „ablakfestészet” látható. A falra festett jelenet pontosan azt ábrázolja, ami mögötte az életben is látható….néhány száz évvel ezelőtt. Érdekes egy kép. Visszarepít az időben. De a lankák, a természet zöldje és az ég kékje semmit nem veszített varázsából. 

Gyorsan telnek az órák, ismét egy nap végéhez érek. Nem lehet elég sebesen haladni ahhoz, hogy mindent megnézzen az ember. Egy élet munkája egy hétbe zsúfolva. Teljességgel lehetetlen. De nem csüggedek, időm még van.

Ismét a régi kapun érkezem a városba. Leállítom az autót, hogy a kapu előtt megnézhessem a Loggia Valmaranat. A Valmarana család mindig fontos szerepet játszott Palladio életében. Munkásságának sok állomása kötődik a mai napig ehhez a családhoz. A fákkal szegélyezett és madárcsicsergéssel tarkított kis patak menti úton elérem a loggiát. Magányosan, de tartással telve várja az ide látogatókat, miközben évszázadok óta nézegeti a kis vadlibák cseperedését, vagy a tavi rózsák születését, színpompás életét és elnyílásba torkolló halálát. De ő mindent túlél. Örök mementóként Palladio munkásságáról. 

A lakásom melletti kis étterembe tartok. A nevetést már messziről hallom, mely bentről árad. Nagy öröm fogadja a megérkezésem. Szeretnek, mert érdeklődőm a múltjuk felől. Az olaszok ilyenek. Szeretettel fogadják azt, aki a történelmük iránti érdeklődéssel közeledik feléjük. Büszke emberek, s ilyenkor még inkább érzik, van mire büszkének lenniük.

Meglepetés vacsora vár rám, igazi vicenzai étel. Úgy érzem, az előttem álló napokban ez rendszeressé fog válni itt. Nem tévedek. Tésztát kapok babbal. 

Kellemes átmenete ez a nálunk ismert levesnek és főzeléknek. Ízletes, laktató, egyedi. S utána jön a desszert. Hát, ez valóban nem mindennapi. Cseresznyés és zöldborsos risotto. 

Külön-külön minden összetevőt jól ismerem, de egyben valahogy egészen érdekes. Az íze viszont kiváló. Az olasz, egyszerű konyha egy újabb remeke.

3. nap

A reggellel nagy feladat érkezett. Ma lejárom az össze palazzot a városban. Kint tombol a hőség, s rám egész napos gyaloglás vár. Meg persze jó néhány hűsítő fagyi, ásványvíz és finomabbnál finomabb ételek.

Térkép tehát elő, s indulás. A parkolóban rögtön a Palazzo Civena-Trissinot találom.

Palladio első időszakából való épület, amikor még a híres motívumai nem jelennek meg, a régi sémákat követi még a mester.

A vicenzai dómmal szemben látható a Palazzo Thiene Bonin-Longare.

Szépen megmunkált épület. Minden momentumán látszik a tisztelet és a szeretet. A dómot elhagyva, balra veszem az irányt. S máris a Via Andrea Palladion találom magam. Abba az irányba indulok, amerre még nem jártam sem este, sem nap közben. Minden lépés fontos mérföldkő utamon. Itt szinte minden épület egy palazzo, s mind Andrea Palladio nevéhez fűződik. A Palazzo Trissino-Bastont elhagyva a Palazzo da Schio és a Palazzo di Iseppo Portohoz érkezem. Majd a Palazzo Negri de Salvit ejtem útba.

Palazzo Trissino-Baston

Palazzo da Schio

Palazzo di Iseppo

Palazzo Negri de Salvi

Tovább a mester utcáján a Palazzo Chiericati impozáns épülete mellett haladok el. 

Az utca végén Palladio legutolsó munkája, a Teatro Olimpico fogad.

Izgatottan lépek be, hiszen munkám folyamán ez vált a kedvencemmé. Nem is egyedisége miatt, mint inkább belső kialakítása miatt. S az ország első kőszínháza nem okoz csalódást. Percekig néma csendben ülök, s próbálom felfogni és megjegyezni a látványt. Itt a térhatás kialakítása bármilyen 3D alapját képezhetné. A színházat elhagyva, ismét történelmi helyszín részese lehetek. Következő állomásom a Casa del Palladio. 

Itt élt és végezte szellemi alkotásait az építészmester. Sajnos az ajtót zárva találom, ahogy sok más helynél is, hiszen a nyitvatartási idő merőben másképp néz ki a valóságban, mint amit az interneten olvasni lehet. De a hatás így is felülmúlhatatlan. Azért párat halkan koppantok az ajtón. Leginkább azért, hogy kicsit átérezzem, milyen lehetett, amikor az építészmestert meglátogatta Trissino, s bebocsátásért folyamodva, néhányat koppantott az ajtón. Ami most sajnos nem nyílt ki. De elképzeltem, milyen lehetett, amikor kb. 500 évvel ezelőtt kinyílt, s mester és tanítványa örömmel köszöntötték egymást. Halvány mosoly kíséretében hagyom el az épületet.

Visszafelé haladok már az utcán, amikor kis tábla jelzi, hogy ideje lefordulnom jobbra, ha még a mester alkotásaiban szeretnék gyönyörködni. Követem hát az utasítást. Rövid séta után egy újabb Palazzo Thiene előtt állok.

Vele szemben a Palazzo Barbaran da Porto. 

Egy egész utca kizárólag Palladio épületeinek. A bőség zavara. Viszont, mire idáig eljutok, már majdnem Palladio szakértőnek érzem magam. Látom a kis különbséget az épületek között, látom a mester fejlődésének nyomait, s már látom a híres Palladio-motivumot is. 

Kezd valósággá válni az, ami nemrég még csak olvasmány volt számomra. Fényképezőgép kattan, kamera forog. Megörökítek mindent, hiszen minden itt van, egy helyen, karnyújtásnyira. Szinte még mindig hihetetlen. Nem lehet a látottakat felfogni, idő kell neki, idő a szépség és elegancia több évszázados történetének megértéséhez. Már érzem a nap múlását. A Nap ereje gyengül, fénye halványodik. De még van időm. Olaszországban viszonylag későn sötétedik, az idő nekem dolgozik. Ellátogatok egy egyedi alkotáshoz, az Arco delle Scalettehez. 

Ez egy kőkapu, mely mögött egy lépcsősor húzódik. Előtte pedig egy kétsávos körforgalom, így a tökéletes látvány elérése némi életveszélyes művelettel párosul. De vélhetően ezek az autósok megszokták már ezt. Előzékenyen lassítanak a körforgalomban, hogy én nyugodtan a virágágyás közepére gyalogolhassak. A látvány lenyűgöző. A kapu és a megszámlálhatatlan lépcsőfokból álló „lépcsőhegy”.

Közeledek ismét a nap végéhez, utam most is a régi kapuhoz vezet. De még megnézem a kapu közvetlen szomszédságában a Palazzo Porto-Breganzet.

Mindig azt olvastam, hogy Palladio városi épületei keskenyek. Soha nem tudtam ezt mihez viszonyítani. De ennél az épületnél ezt a saját szememmel is láthatom. A ház szélessége alig néhány méter. Meglepő a látvány. Néhány emelet magas, s alig valamennyire széles. Elgondolkodom ezen az épületen és a lehetőségeken a falakon belül. Nem mindennapi élet vár az emberre ebben a nem mindennapi épületben.

Trisszinotól rengeteg dolgot tanult az akkor még fiatal fiú. Minden mellett azt, hogyan spóroljon okosan a térrel. Hiszen az ő koruk erre volt hivatott. S ez az épület ékes példája ennek. A napot az óvároson kívül, majdnem Vicenzán is kívül, a Villa Trissinonál zárom.

A legfőbb mester itt élte mindennapjait. Itt tett szert arra a tudásra, mely később Andrea Palladiot világhírűvé tette. A Nap utolsó sugaraival én is búcsúzom a villától.

Az étteremben már várnak rám. Az asztalom megterítve, rajta a minden este nekem kijáró egy pohár vörösborommal. Látták a kocsimat elhajtani az étterem előtt, tudták, pár perc, s már nyitom is az ajtót. Aggódnak, mert fáradtnak látnak. Én pedig nevetek, s az élményeimet mesélem neki. Már ők is nevetnek. Tőkehal salátát kapok Vicenzai-módra polentával, hiszen a polentát itt egészen egyedi módon készítik, ez is a gasztronómiájuk egyik mérföldköve.

A tartalmas előételt tartalmas főétel követ, hogy legyen erőm. Vicenzai nyúl fazékban készítve. 

Igazán finom, meglepően könnyed ízvilág laktató tartalommal. A desszert ma egy kis „csalás”. Felfedezem kedves pincérnőm kezében a kézzel készített cannolit. Kihagyhatatlan, hiszen az egyik kedvenc desszertem. Azonnal kettőt is kapok. Boldogan falatozom befelé ezt a finom, szicíliai édességet.

4. nap

Palladio sorsát megpecsételő épület meglátogatásával kezdem a napot. A Basilica Palladiana Vicenza főterén várja a látogatóit a Loggia del Capitano óvó gyűrűjében.

Évszázadokkal ezelőtt ez az épület hozta meg a mesternek az áttörést. A vicenzai Százak Tanácsa ugyanis az ő tervrajzát fogadta el a basilica megépítésére. Palladio élete végéig dolgozott a tökéletes művön, de a befejezését sajnos már nem érhette meg. De rengeteg mindent igen. Itt bontakoztathatta ki valódi gondolatait az építészetről immár a valóságban. Itt tudta alkalmazni az általa annyira csodált 5 oszloprendet – dór, jón, toscan, korinthoszi és kompozit -, s ezáltal tudott kialakulni a Palladio-motívum is. Itt állok hát a basilicánál, mely a mester legfontosabb műve volt. Nincsenek szavak arra, mennyi figyelem és pontosság rejlik ebben a grandiózus építményben. Hiába takarja nagy részét a loggia, az épület története súlyként nehezedik az ide látogató vállára. A basilica tövében a Santa Maria dei Servi templomra bukkanok. 

Palladio mindig is rajongott a templomokért. Megadatott neki néhány felépítése úgy Vicenzában, ahogy Velencében. S most az egyik ilyen templom árnyékot adó tövében eszegetem vígan a fagyimat. Ez azért minden, csak nem mindennapi pillanat.

Folytatom utamat a számomra legfontosabb villához nem messze a várostól. Rövid autókázás, s már az útról látom a Villa Capra – La Rotonda gyönyörű képét. Leállok, s megcsodálom innen, ahonnan csak a mindent megfigyelő autósok vehetik észre. 500 év távlata, 500 év fejlődése. A földeken a termés éppúgy váltotta egymást ezekben az időkben, ahogy az utak. Földút, majd aszfalt. Lovak, ma luxusautók. De a villa örök. Faragott szobraival, a mesterre illő oszlopokkal és portikusszal szemléli már évszázadok óta az arra járókat. Közelről még gyönyörűbb. A rózsaszín rózsák már épp elnyílni készülnek a kaputól a villáig vezető úton, de az illatukat még nem engedték a semmibe veszni.

A parkban ülve gyönyörködöm az építészet csodáján. Majd bemegyek, hogy megcsodálhassam a színek és szobrok örök szerelmének tökéletes összhangját. Az egész délutánt a villánál töltöm, mire minden apró kis zugát felfedezem és megjegyzem egy életre. Majd ahogy a Nap gyengülő sugarai búcsút intenek a La Rotondának, úgy hagyom el én is, de ahogy a Nap, úgy én sem örökre intek búcsút neki.

Út közben a város felé egy gyors kitérőt teszek a Villa Valmarana (ai Nani)-nál.

Ez a villa bár nem Palladio épület, de szinte összetévesztésig hasonlít rá. Az egyik kedves története miatt érkeztem ide. A nano magyarul törpét jelent. Az én legkedvesebb történetem szerint pedig, a villában régen törpék éltek. Egy napon az egyik törpe felfedezett egy másik törpét, aki még nála is alacsonyabb volt. Annyira elszomorodott ezen, hogy felment a villa tetejére és öngyilkos lett. S ekkor az összes törpe megkövült. Végigjárom a villát, pár szót sikerül váltanom a contessával – grófnővel -, s elhagyom ezt a kedves törpékkel átszőtt villát. Az étteremben már izgatottan vár a személyzet, arról érdeklődnek, mit tudtam ma meg az ő szeretett városuk híres építészéről. Elmesélem nekik a La Rotonda, s a munkahelyem, az eldugott kis határszéli falu, Lőkösháza mellett található Vásárhelyi-Bréda Kastély hasonlóságát és annak történetét. Miszerint az első tulajdonos, Vásárhelyi János egy velencei patríciuslányt vett feleségül, s anyósa, Capretta Cristina tiszteletére építtette a kastélyt a La Rotonda teljes hasonmásaként. Néma csendben és boldog mosollyal a szemükben hallgatják a nem mindennapi történetet. Ma este felfedtem a titkom, azt, miért is jöttem Vicenzába. De, hogy miért érdekel Palladio munkássága, már rég túlmutat azon, amiért ide érkeztem. Néhány hónapja a csodáról olvastam amikor Palladio életét tanulmányoztam. Látni akartam a csodát élőben is. Azt, hogy valóban csodálatos-e. S valóban az. Az utolsó este újdonsült barátaimmal víg nevetéssel zárul, s elérkezik az idő az utolsó tradicionális vicenzai vacsorámhoz.  Egy újabb érdekességet tartogatnak ma számomra. Vicenzai tőkehalat kapok, de most nem salátát, hanem másfajta előételt.

A tőkehal a vicenzai konyha alapétele. Nem lehet ebben a városban elég változatot enni belőle. Főételnek pedig Vicenzai rétegelt főtt húst kapok. 

Ezt az ételt nem könnyű elkészíteni. Az íze pedig valami egészen elképesztő. Ahogy a látványa is. Nem tudom meddig illik nézni elfogyasztás előtt. Nézem még egy kicsit, aztán megeszem. A vicenzai konyha nagyon változatos. Története évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza, ezért sok étel megnevezése a ami olasz nyelvben már nem használt. Végiggondolom, hogy Palladio is ilyen ételeket evett. Egészen elképesztő ez az időutazás. Holnap még vár rám Velence, a Palladio utam utolsó állomása.

5-6.  nap

A kocsi reggel már bepakolva vár. Mielőtt végleg elhagynám a mester városát, tiszteletemet teszem a sírhelyénél. Végigjártam a várost ahol alkotott, s most itt állok végső nyughelye előtt. Csend van. És béke. A temetők ilyenek. A mester már itt pihen, körülötte azoknak a családoknak a tagjaival, akik élőben láthatták Palladio munkásságának kiteljesedését.

Elhagyva a temetőt és elhagyva Vicenzát, félúton megállok a Villa Foscarinál. 

Élő példája ez a villa Palladio vicces természetének és egyben munkája iránti elkötelezettségének. Az oszlopokat több méter magasra építette azért, hogy a folyón elmenő hajósok gyönyörködni tudjanak az oszloprend tökéletességében. 

Haladok Velence felé. Út közben újabb Palladio épületek megtekintésének lehetősége kínálkozik. Egy újabb UNESCO világörökség, a Villa Emo parkolójában állok meg ezúttal.

Lenyűgöző a villa és maga a park is. Abszolút kivehető Palladio motivumainak megjelenése, az oszlopok, a portikusz. Utánozhatatlan és egyedi minden munkája még akkor is, ha első ránézése azt gondolná az ember, mennyire egyforma épületek. Mindegyiknek története, emléke van.

A Villa Barbaran nem mindennapi látványt tartogat nekem néhány kilométerre a Villa Emotól. Gyönyörű épület, pazar kert és a már jól ismert, elegáns szobrok várják a látogatót. A kastélyban ma is élnek, s vígan sétálgat a partjában néhány ló amikor megérkezem. A Barbaran családnak külön kápolnája is van az úttest túloldalán. 

Visszaülök az autóba s irány a mindenki által ismert „vízi város”. A vaporettoból most nem a Szent Márk téren szállok ki, hanem egy megállóval előtte, San Giorgio szigetén, közvetlenül a San Giorgio Maggiore templom lábánál. 

Fontos templom ez Palladio életében. Nehéz és rögös útja vezetett addig, hogy a tartományi főváros, Velence elit rétege elfogadja őt és munkásságát. Hiszen itt volt nekik Michaelangelo, Sansovino és Bramante, miért lett volna szükségük egy vidéki építészre? De a San Giorgio Maggiore bebizonyította fontosságát. A mai templom helyén régen is templom állt, mely egy nagy földrengésben összedőlt. A megmaradt, használható részt a szerzetesek ebédlőnek használták. Először ennek az ebédlőnek a felújításával bízták meg az építészmestert. Munkája annyira jól sikerült, hogy kisvártatva az egész templom újratervezését és felépíttetését bízták rá. A templom elejét borító fehér márvány még a Szent Márk térről nézve is gyönyörű látványt nyújt. Méltó befejezése ez ennek az útnak.

Dél van. A campanile harangjai dübörögve kolompolnak. A mondás azt tartja, ha valaki a tenger felől érkezik Velencébe és a campanile harangjai megkondulnak, a város lelke felismeri és üdvözli a hozzá hazatérő lelket. Ki tudja! Talán Palladio szelleme ismét megérkezett a városba a tenger felől. Ha rajtam múlik a híres építészmester szellemének felelevenítése, hát, akkor most jogosan kongatnak a harangok.