A szigeteknek mindig külön hangulatuk van. Az ember úgy érzi, mintha elszakadna a mindennapok valóságától, és belecsöppenne valami, már-már szinte „levéltitokként” kezelendő életbe, ahol ki tudja mikor, de megállt az idő, és sehova nem akar tovább mozdulni. Imádtam Szicíliát, Elbát, de a ma is nagyrészt autonóm Szardínia, és a hozzá tartozó szigetvilág olyan káprázatos csodákat rejt, amelyekre azonnal rá lehet kattanni, és nehéz elengedni.

Minden sarkon van valami, ami a szárdok megtörhetetlen természetének köszönhetően évszázadok vagy évezredek óta érintetlen, legyen az épület, bor, étel, ezerszínű kékben pompázó tengerpart, vagy sziget, ami vagy teljesen néptelen, vagy épp alig lakott, vagy csak néhány kisebb-nagyobb csoportot alkotó embertömeg, akik még a mai napig elsősorban szárdul beszélnek. Mindenhonnan árad a chill hangulat, itt senki nem rohan sehova, mert ha épp lemarad az ember egy kompról, semmi gond nincs, hamarosan jön a másik, addig pedig épp van idő egy pohár italra a helyiekkel mondjuk a fővárosban a Via Roma valamelyik bárjában. Este pedig versenyt lehet futni, hogy beférjünk a helyiek kedvenc halas éttermébe, a Trattoria Lillicu-ba, ahol a legjobb a bottarga, „Szardínia aranya”, a szárított tonhalikra, és a burrida, a macskacápa hal húsa, vagy a szárazföldi ételeket, a culurgiones-t, malloredus-t, a sa corda-t, a porchu-t, a bistecca di cavallo-t, és a csúcsdesszertet, a sebadas-t legjobban elkészítő Su Cumbiduba, esetleg a város egyetlen Michelin-csillagos éttermébe, a Ristorante Dal Corsaroba. 

Cagliari – a főváros, ami Budapestről 2 óra, átszállás nélküli repülőúttal közelíthető meg, leginkább őrzi a szárdok évszázados emlékeit az épületekről vagy sikátoros kis utcákból ránk zúduló elnyomásról, amelyeket a szárdok többé-kevésbé vissza tudtak szorítani, így mára is fenn tudott maradni a nép kultúrája és hagyományai, amelybe a mai napig érkező befektetők hada sem tud éket verni. Talán ezért is, a város határában lévő lápos részen élő számtalan flamingó, és a 600 fős vadlóállomány is békésen együtt tud élni az emberekkel, az ételek és a borok elkészítésének módja mit sem változott az idők folyamán, ezért az étlapok is elsősorban szárd nyelvűek, az emberek a mai napig határozott fellépésűek, de nagyon vendégszeretők, és a modernizáció épp csak annyira van jelen, amitől még élhető marad a város.

Érintetlen, évezredes történelem – Nora, Pula, Barumini. A szintén délen, Cagliaritól nem messze található Nora és Pula ókori városok, amelyek a régi főníciai majd római emlékeket őrzik szinte érintetlenül elképesztő öblökkel és csodás türkiz-színű vízzel tarkítva. Barumini kicsit beljebb, a szárazföldi részen a legnagyobb épen maradt nuraghé-t rejti. A mai napig kevés mindent lehet tudni ezekről az ősi óriások sírjairól, vagy védelmi épületekről, de ami szinte biztos, hogy a koruk akár 4000 évre is tehető. Sokan feltételezik az itteni nuraghe-ról, hogy akár az ufók leszállóhelye is lehet, amiről ha ez később kiderülni, nem is biztos, hogy annyira meglepődne az ember. Mindenhol körkörös alakzatok, megmagyarázhatatlan kiépítésű, hatalmas belső terek. Itt semmi nem hasonlít arra, amit valaha is megtanultuk az emberi életet segítő építészetről.  

Nora

Pula

Barumini: nureghe

Déli-szigetek – Szent Péter-sziget - Carloforte, Calasetta-sziget - Calasetta és Sant’Antioco. Tengerbe szakadó, gyönyörű sziklák, szinte teljesen lakatlan, turistáktól érintetlen szigetek. A Szent-Péter sziget egyelten lakott területe, Carloforte ha valamiről ismert, akkor a tonhalfeldolgozásról mindenképp, hiszen világviszonylatban is az első helyen áll a tonhal konzerválásában a kis város, ami a genovai betelepülőknek köszönhetően ezer színben pompázó kis házakból áll, míg Calasetta-szigeten található két város a tunéziai Tabarkából származó felmenőknek köszönhetően hófehér, vagy épp kék-fehér házai már messziről láthatók a tenger felől is.

Az idén 60 éves, északi ’smaragd part’ – Costa Smeralda – és a La Maddalena-szigetcsoport. A Costa Smeraldan található Porto Cervoban a fényűzés minden árnyalata megtalálható a nyári csúcsidőben. Óriási yachtok, némelyek – Putyiné vagy épp Berlusconié – be sem férnek az apró kis kikötőbe, de mondjuk Clooney-é, és sok más Hollywood-i sztáré igen. A nyár itt olyan, mintha épp egy Hollywood-i filmet forgatnának. Egymás után masíroznak a rövid kis utcákon a hírességek, amit csak az tud talán felülmúlni, amikor az orosz vezető hajójáról a szobalányok kiszállnak a Gucci ruhájukban a kis luxushajókról, és nekiindulnak bevásárolni a kisvárosban. Persze az 50 km hosszú partszakasz többi falva sem csendesebb ebben az időszakban, de azért lehet találni apró kis öblöket, ahol talán nincsenek annyian, és a tündöklően áttetsző tenger kicsit csendesebben lehet megélni.  

Porto Cervot elhagyva két irányba lehet elindulni. Teljesen északon, Santa Teresa Gallurában hajóra lehet szállni, és 50 perc múlva a csodásan hófehér, mészkővárosban, Bonifacioban lehet leszállni róla Korzikán, vagy a part mentén elindulva délre, Palaunál komppal át lehet kelni a La Maddalena szigetcsoporthoz. Én ezt az utóbbi utat választottam, és nem bántam meg. La Madallena és Caprera elképesztő, és azonnali szerelem az azonos nevű város, Maddalena színes házaival átszőtt utcáin masírozó és nevetgélő kadétokkal, és Caprera egyetlen házával, a Museo Garibaldino-val, ahol Garibaldit száműzték. Caprerat egy 600 méteres híd köti össze Maddalenaval, így ez az egyetlen sziget, ami hídon is megközelíthető. Megható látni a házat, az olíva ligetet, és a sírokat azon a kis területen, ahol Olaszország elsőszámú katonája az utolsó éveit élte, és akinek a halotti ágya a mai napig Korzikára néz, az egyetlen helyre, amit nem sikerült visszahódítania.

Kenyérkultusz csipkézett, kézműves kenyerekkel. A hétköznapok kelesztett kenyere a kerek carasau, és a kovász nélküli változata a carta da musica, ami úgy roppan és olyan vékony, mint a kottapapír. De minden falunak meg van a saját, gyönyörű külsejű kenyere, amit leginkább ünnepekkor készítenek el. A hagyomány szerint a janasok, a tündérek elraboltak egy falusi nőt, akit elvittek egy gyönyörű barlangba, ahol megtanították kenyeret készíteni. Majd amikor elengedték, odaadták neki az anyakovászt, a sa madriga-t, és azt mondták neki, mindenkit tanítson meg kenyeret készíteni, és minden elkészült változatba a pék mesélje el a saját, személyes történetét. A vallási hagyományt ma is nagyon sok helyen tartják. Máriaünnep idején éjfélkor kezdik el készíteni a szemet kápráztató kenyereket, és másnap este hagyják abba, amikor a harangszó Mária üdvözlésére hívja a hívőket.

A tenger végtelen ajándéka a különböző ismert, és egyedi halas fogások. Legismertebb mind közül a bottarga, melyből a dolce a pérhal ikráiból, míg a nemesebb a tonhaléból készül, amelyekhez remek kísérő tud lenni egy pohár Vermentino bor, ami a szárdok legismertebb bora, vagy akár egy üveg szárd sör. Úgyis mindig megy köztük a harc, hogy helyi bor vagy sör kerüljön az asztalra. Ami talán Szardínián kívül sehol nem ennyire kardinális kérdés, hiszen valljuk be, az olaszok elsősorban borfogyasztásban jók. De ezen a szigeten ez is másképp működik. Főleg, ha a hely legtipikusabb söréről, az Ichnusaról van szó. Ami nem jelent mást, mint lábnyomot. A legenda szerint ugyanis a teremtés időszakában az történt, hogy az istenek egy égszínkék zsákból kivettek valami gyurmafélét, és azt szórták szét mindenhol. Így alakultak ki a földrészek. Amikor a zsákban már csak néhány nyomorúságos kavics és földmorzsa maradt, az istenek csak úgy, találomra behajították a tengerbe, és még jól rá is tapostak, így otthagyták örökre a lábnyomukat, és egyben alkottak egy szigetet is. De a sziget kopár volt és élhetetlen, ami nem tetszett az isteneknek. Ezért az összes többi helyről összegyűjtötték a legszebb növényeket és legérdekesebb állatokat, így jutott végül mindenből a legszebb és legjobb Ichnusa szigetének, vagyis a mai Szardíniának. Innen ered tehát a sör neve, az ősi, szárd szóból, ami lábnyomot jelent. És hogy mihez jó még a bor vagy a sör – ezt mindenki döntse el maga -, a burridahoz, a macskacápa húsából készült halételhez, és a halléhez, a cassolahoz mindenképp.

Bottarga dolce

És persze a szárazföldi ételek is, amiből szintén jut érdekesség bőven. A hegyek és kietlen területek belső részén juhot és kecskét tenyésztenek ma is, főleg a razza sardat, a helyi juhfajtát, aminek a tejéből készül a mindenki által ismert és szeretett pecorino. De nem csak a dolce pecorino vagy a pecorino sardo, hanem a pecorino romano is. Ám persze a szigeten a legismertebb és legkedveltebb a „nyelvcsípős”, érlelt, szárazabb változat, a pecorino sardo, főleg, ha van hozzá egy pohár testes vörösbor, mondjuk cannau vagy monica. De aki mégsem rajong annyira a pecorinoért, találhat itt caciacavallot és provolonet is, és a „világ legveszélyesebb sajtja”-nak kikiálltott casu marzut, bár ezt azért ma elég körülményes kóstolni, hiszen tiltott termék. Mondjuk gusztus is kell hozzá, ugyanis már az illata – és akkor még finomak voltunk – is elég megosztó, hát még az indok, amiért ilyen büdös a sajt. Az illat ugyanis arra szolgál, hogy odacsalja a sajtlegyet, ami leginkább a már rothadó, büdös dolgokat szereti igazán, amibe, és így a casu marzuba is, előszeretettel belepetézik, majd a lárvák amikor kikelnek, a testnedvükkel és savaikkal lágyítják meg a sajtot. Amikor a casu marzu fogyasztásra kész, több száz kukac is masírozhat benne, amelyeket nem olyan könnyű kipöckölgetni, ha valaki épp nem akarja őket egy falat kenyéren látni közvetlenül a fogyasztás előtt. Viszont ha túlestünk a sajtkóstolókon, és még mindig bírunk enni, Bardagia olajfái között vár a porceddu, a nyársra húzott, és szabad tűzön porhanyósra sütött szopós malac, ami bárány és kecske is lehet. És ha már kecskére vágyunk, a cordula vagy sa corda, a kecskebélbe töltött kecskebelsőség igazi ínyenc fogása a szigetnek. De persze kevés hús tud jól működni öntet vagy szósz nélkül. Ennek a szerepnek a betöltésére tökéletes a pompiaból készült keserű méz. A pompia, a természet tévedése egy csúnya, ragyás citrusféle, ami elsősorban a citromra hasonlít, de fogyasztásra alkalmatlan, annyira keserű. Ezért szokták mézben megfőzni. És a végén mindenki jól jár, mert a pompia egy zselés, édeskés-kesernyés gyümölccsé válik, a méz pedig pont annyira lesz keserű, ami jót tesz a túlzott édességének. Viszont ha ennél könnyebben értelmezhető mártásra vágyunk, a sziget kultikus növényéből, a mirtuszból készült lekvár – és persze a likőr is – a legjobb döntés tud lenni. S persze egyetlen olasz étkezés sem múlhat el tészta nélkül, amiből itt a legismertebb a culurgions juhsajt, krumpli és menta töltelékkel, vagy a malluredus, a helyi gnocchi kolbásszal, babérral, paradicsommal, sáfránnyal, és juhsajttal a tetején.

culurgions 

Szardínián különleges hangulatát, ízeit és szépségét nehéz túlszárnyalni. És bár a sziget nincs akkora, mint nálunk a dunántúli rész, nem mindent olyan magától értetődő megtalálni. Évtizedek óta él kint két magyar guide, Petrei Emese, a szardinia-szallas.hu oldal tulajdonosa, és Szabadka Gergely, a Mistral Sardegna oldal tulajdonosa, akiktől nem lehet lehetetlent kérni, hiszen ők ketten már mindent ismernek, és mindenhova tudnak legalább egy olyan utat, ami önmagában feledhetetlen élmény, nem csak a cél, ahova elindulunk velük.