Milánó Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb városa. Milánót Olaszország gazdasági fővárosának tartják, hiszen az ország legnagyobb ipari központja. Világhírét manapság divatházainak, operaházának köszönheti, régebben pedig gótikus, csupa kőcsipke dómjának, illetve a Santa Maria delle Grazie-templomnak, amely otthont ad Leonardo da Vinci híres festményének Az utolsó vacsorának. De még ennél is több ok miatt érdemes a városba utazni néhány napra, akár januárban is. 

A kelták által alapított Mediolanumot i. e. 222-ben a rómaiak foglalták el. 286-ban Rómából egy időre ide helyezte át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát, majd ennek bukása után a Lombard Királyság része lett. A középkorban fontos kereskedelmi központ volt kedvező fekvésének (az alpesi hágók közelében, a termékeny Pó-síkságon) köszönhetően. A 15. században a Visconti és Sforza nemesi családok uralkodása alatt Itália egyik legjelentősebb reneszánsz központjává nőtte ki magát. A napóleoni háborúk végétől 1859-ig, a solferinói csatáig Milánó és Lombardia a Habsburgok uralma alatt volt (rövidebb megszakításokkal), majd az egyesült Olasz Királyság része lett. A várost a Habsburg időszakban az osztrákok Mailandnak nevezték; innen a korabeli, magyarosított „Majland” változat, az itáliai osztrák haderő kötelékében ott szolgáló magyar bakáknak köszönhetően.

3 nap/2 éjszaka alatt pazar élményekben lehet része az embernek, és kb. 1 óra 20 percet kell csak repülni mindezért.

Milánónak nincs közvetlen repülőtere, ezért Malpensara vagy pedig Bergamoba tudunk érkezni. Mindkét hely nagyjából 1 órára van a várostól, ahova vonattal és busszal és meg lehet érkezni, de minkét járművel a Centrale-ba érkezzünk. S ha már itt vagyunk, a város első food court-jébe érdemes betérni és pár falatot csipegetni, az Il Mercato-ba, a Centrale oldalában. Majd pattanjunk metróra, és meg se álljunk a Duomo megállóig, ahol vár ránk a nyüzsgésen kívül a hotelünk is.

Hotel Ambasciatori, közvetlen a Dóm mögött, a legjobb kiindulópont bárhova. Hiszen alig teszünk néhány lépést, máris a világhírű Dóm terén lehetünk, ahol azonnal kulturális kirándulásba kezdhetünk a Palazzo Reale-ban, ahol elsősorban klasszikus képzőművészeti kiállítások láthatók. Na, jó, persze miután kiálltuk a sort és megnéztük a 11 ezer négyzetméteren elterülő Dómot, amiről ne feledjük el, hogy már az 1300-as évek óta várja a látogatókat, és a világ 5. legnagyobb temploma, és az egész templom a Laggo Maggiore környékéről származó rózsaszín márványból készült. Érdekesség, a Dóm oldalát hatalmas luxusmárkák használják reklámfelületnek, nyáron pl. a Veuve Clico pezsgő óriásplakátja díszítette az oldalát.

Innen csak pár lépésre, a Dóm bal oldalán található a világhírű Galleria Vittorio Emanuele II.  Az 1865-1877 között épült Galleria Vittorio Emanuele II egy kereszt alaprajzú passzázs Milánóban, aminek a világ először készült acélszerkezet által tartott üveg teteje. Összeköti a város főterét a Piazza del Duomót a Piazza della Scalával.

Galleria Vittorio Emanuelle II.

S ha már Scala, ejtsünk pár szót a Teatro alla Scala-ról, Milánó operaházáról, amit Mária Terézia nyitott meg az uralkodása végén, 1778-ban és akkor a világ egyik legnagyobb operájának számított, és ma is az egyik legelismertebb és legismertebb operaháznak számít a világon. De visszakanyarodva a Galleriara, amit Milánó szalonjának is neveznek elegáns üzleteinek (Gucci, Prada, Louis Vuitton) köszönhetően. A hosszabbik ága 195 m, a rövidebbik 105 m. A központi, nyolcszögletű kupola magassága 50m. Ide nem árt kellően vastag bankkártyával érkezni, mert amiről szintén világhírű Milánó, a divatszalonokról, hát, itt mind megtalálható a legeredetibb verzióban. És az sem meglepő, ha egymással szemben ugyanaz a világmárka kirakata néz vissza ránk. Ha pedig elfáradnánk, térjünk be a Marchesi 1824-be, Milánó történelmi cukrászdájába, ami a covid idején majdnem bezárt, de a Prada beruházott mindkét cukrászdába, amitől nemcsak hogy élve maradt, de Wes Anderson rendezőnek köszönhetően, aki a Prada vezetőségének nagyon jó barátja, hozza a régi Milánó tipikus hangulatát – éppúgy, ahogy a Fondazione Prada Bar Luce-je, de erről majd később -. Ahova ha épp nem kapunk helyet, pár perces sétával át tudunk menni a Via Monte Napoleone 9 szám alatt található nagyobb változatba, ahol már a személyzet ruhája és a 200 évvel ezelőtti időket idézi vissza. S egy mondat erejéig csupán, a Via Napoleone az az utca, a golden triangle fő utcája, ahol szintén a luxus ruhamárkák üzletei találhatók három utcán keresztül, melynek egyik utcája, a háromszög egyik szára a Via Napoleone.

De ha mégis sikerül a Dóm közelében maradnunk, és a kiadós vásárlás után kedvünk támadna egy jót enni, ne hagyjuk ki a Spazio Niko Romito Ristorante-t. Ez egy eldugott étterem a Galleria oldalán a 4. emeleten néhány asztallal, viszont olyan panorámával a Dómra, amilyent kevés helyről lehet látni. Ha pedig esetleg nem jutnánk be, a Rinaschente tetején található panorámateraszos bár és étteremben is kárpótolhatjuk magunkat. A Rinaschente a legtöbb olasz nagyvárosban megtalálható, többnyire 6-9 emelet magas bevásárló központ, ahol szintén az olasz világmárkák standjai kapnak helyet egy-egy emeletnyi helyen.

Kb. 5-6 perc sétára a Dómtól található egy olyan Starbucks-élményhez a Cordusio térnél, amire sokáig emlékezni fog bárki, aki oda betér.

Már a külső design-ja is elég feltűnő, de aztán belépve, tényleg Willy Wonkanál találja magam az ember, csak itt nem csoki folyt mindenhonnan, hanem kávé. A hatalmas beltér origója egy folyamatosan működő pörkölő, ami mellett és fölött – a plafonon – csövek szállítják a kávékat a terem különböző pontjain lévő kávétartályokba, ahol sisteregve fő le az egymás mellett található, háromkarú kávéfőzőkből bármilyen kávé, amihez épp csak kedvünk támad. És persze mindehhez ezerféle süteményből, és helyben készült sós péksüteményekből lehet választani. Ha pedig egy koktélhoz támadna kedvünk, egy szinttel feljebb ez is megoldható, és miközben iszogatjuk az italunkat, bámészkodhatunk a teljes folyamatban, amelyben a zöld kávéból illatos fekete születik. Az egyik legjobb példája ez a kávézó annak, hogyha egy világmárka valami nagyban akar gondolkodni, képes bármilyen csodát életre kelteni. A világon 6 darab ilyen reserve roastery található – seattle, chichago, new york, shanghai, tokió, milánó -, ami 2300 négyzetméter, pörkölő, kávézó, bár és shop, hihetetlen színvonalon. És mindegy, hogy a többi harminckétezer üzlet milyen, mert ezek zseniálisak. A vendégek pedig simán kivárják a 30-40 perc sorban állást csak a rendelésig, elképesztő mennyiségű forgalom van reggeltől estig.

De menjünk is tovább, hiszen annyi minden vár még ránk. Pattanjunk villamosra, és irány a Navigli, vagyis a csatornapartok. Mivel Milánónak nincs kikötője, de mégis az ország északi részének a legkiemelkedőbb gazdasági városi, meg kellett tudni közelíteni a régi időkben gyorsan, azaz vízen keresztül az ország többi részét is. Az első csatornát, a rómaiak által épített vizesárkot (Fosse Romana) a Seveso folyó vize táplálta. A Fossa Interna (Belső csatorna) 1150-ben épült meg, szintén városvédelmi okokból. Az első tulajdonképpeni csatornát 1179-ben kezdték el építeni. A Naviglio Grande több lépésben készült: először a Gaggiano folyóig, majd 1187-ig a Trezzanóig tartó szakasza, végül 1209-ben Milánót a Sant’Eustorgio-bazilika mellett érte el. A víz szabályozása érdekében a mai Via Arena mentén egyszerű zsiliprendszert építettek ki. Milánó kikötője, a La Darsena, 1603-ban épült ki a Sant’Eustorgio-bazilika melletti tó helyén, amelybe a Naviglio Grande torkollott. Fénykorát a 19. században élte. A második világháború után veszítette el kereskedelmi szerepét, amikor a szállítás nagy része áthelyeződött a vasútra és a közútra. A Naviglio Pavese Milánót kötötte össze Paviával, valamint a Ticino-folyóval. A 33 km hosszú csatornát 1564-ben kezdték el építeni, az 1960-as években lezárták. Napjainkban szanálásán dolgoznak, hiszen a csatorna része lenne egy Svájcot Velencével összekötő vízi útvonalnak. A 38 km hosszú Naviglio Martesana vagy Naviglio Piccolo az Adda folyót köti össze Milánóval. Nagy része fedett. A korábbi századokban a város vizesárkát táplálta. A Naviglio di Bereguardo 18 km hosszú és a várost köti össze a Ticinóval. Huszonnégy zsilip szabályozta a vizét, azonban csatlakozása a Ticinóval sosem készült el, ezért a hajókat és a bárkákat egy rövid távon a szárazföldön át kell vontatni a csatorna és a folyó között. A mindössze 3 km hosszú Naviglio di Paderno a 16. században épült, hogy a hajósok elkerüljék az Adda-folyó gyors és veszélyes sodrású szakaszát. Ha megérkezünk a Navigli partjára, a mai napig láthatók azok a nagy mosókövek, ahol a nők a háború idején a katonák ruháit mosták. De ma már remek éttermekkel és bárokkal van tele mindkét oldala, és persze éjjel-nappal nyüzsgő tömeggel. Itt található a kivételesen jó 28Posti (ventottoposti) étterem, ahol az édesköményes osztriga tényleg mindent visz, és a világ egyik legkisebb speak easy bárja, az összesen 5-6 székből álló BackDoor43. S ha már itt vagyunk, ne maradjon el a művészet sem, a MUDEC – museo delle culture – (Amúgy az épület tetején van Milánó egyetlen háromcsillagos étterme, az Enrico Bartolini.) vagy az Armani Silos számtalan kiállítást tartogat folyamatosan az oda érkezők számára. Az Armani Silos Giorgio Armani kiállítótere, ahol elsősorban állandó kiállítás keretén belül tekinthető meg a munkássága, de számtalan modern művésznek is lehetőséget ad, hogy bemutatkozzon nem csak a divat, de számtalan műveszti ágban.

S ha már az előbb a Fondazione Pradat említettük, menjünk erre tovább a város egy másik szegletébe, kicsit már eltávolodva a belvárostól, ahol a világhírű Santa Maria delle Grazie templom vár mindenkit, ahol eredetiben tekinthető meg Leonardo da Vinci, Az utolsó vacsora festménye. Persze, itt is folyamatos a sorban állás, de ha van türelmünk, várjuk ki, mert hatalmas élmény. Majd utána menjünk el a templom mögött található Leonardo da Vinci egykori háza és szőlője. Igaz, télen a kert nem annyira látványos, de a ház zseniális, de mivel ide már kevésbé érnek el a turisták, csend és nyugalom vár mindenkit. És persze a már említett Fondazione Prada, ahol a Luce Barban eltöltött pár perc után nézzük meg, milyen modern képzőművészeti őrületnek ad teret a kiállítótér, a fenntarthatóság jegyében.

Leonardo da Vinci Vineyard

S még mindig van mit nézni. Tömegközlekedési eszközre szállva, a város másik részén vár bennünket a Porta Nouva, Milánó legújabb és egyben legmodernebb városrésze, a világhírű Bosco Verticale-val, vagyis függő erdővel, ami két lakótornyot jelent, erkélyein tele buja, zöld növényzettel. Ma már Milánóban nem meglepő, ha sztenderd méretű erkélyeken komplett erdők láthatók, de mindennek az elődje a Bosco Verticale, ami 2009-2010-ben épült. Csak néhány szám: a toronyépületek magassága 110, illetve 76 méter, különlegességüket pedig az adja, hogy 8900 négyzetméter összalapterületű erkélyeire és teraszaira a kivitelező mintegy 730 fát telepített. A Porta Nuova Food District része tele van jobbnál jobb éttermekkel, de ha mégis valami helyire vágynánk, keressük fel Pécsvári Tünde éttermét, az Osteria Brunellot, ami már szinte az összes olasz gasztronómiai díjat bezsebelte. Tünde a 20-as éveiben költözött Rómába, IT vonalon dolgozott, majd átköltözött Milánóba, ahol szintén IT vonalon kezdett dolgozni. Majd egy nap, a kedvenc éttermében vacsorázva meghallotta, hogy be akarják zárni, és ezt annyira nem tudta elfogadni, hogy megvette, és megnyitotta az Osteria Brunellot.

Porta Nouva

S akkor a gasztro vonalon maradva az utolsó érdekesség, egy valóban, a belvárostól már csak autóval megközelíthető étterem, a Fiera Milano környékén, a Ristorante InGalera. Ide több okból sem lehet csak úgy betévedni, hanem kötelező a foglalás. Egyrészt, mert a lokáció sem olyan, ahol csak úgy sétálgatunk, hiszen kb. a gyárnegyedről beszélünk, valamint azért sem, mert ahogy a neve is jelzi, az InGalera egy börtönétterem, aminek a mozgatórugója Mamma Silvia, azaz Silvia Porelli, aki min. 3 nyelven beszél, minden vendéghez odamegy, és azon a nyelven diskurál vele, amelyiken a leginkább megértik egymást. Az étterembe való belépés már önmagában egy élmény. A börtön hivatalos bejáratánál vár bennünket egy kísérő, aki a börtönudvaron keresztül kísér be az étterembe. Ahova belépve, azonnal a leghíresebb börtönfilmek plakátjai várnak a falon. Majd leülünk az asztalunkhoz, és a válogatottan szép személyzetből valaki odaér hozzánk. Amikor én utoljára ott jártam, egy román fiatalember volt a pincérem, akitől megtudtam, hogy nemsokára szabadul, de szeretné megkérni a börtönparancsnokot, hogy had dolgozzon továbbra is az étteremben. Lássuk be, kevés olyan börtön van a világon, ahonnan a rabok nem akarnak elmenni. Az InGalera ilyen úgy látszik, ami 2015-ben nyitott, és a világon az első olyan jellegű börtönétterem, ahol a rabok képezik a személyzetet.

De nem csak az InGalera-ba, hanem Milánóban mindenhova szinte kötelező foglalni, hiszen olyan mozgásban van folyamatosan a város, hogyha az ember nem tervezi meg aprólékosan az útját, nem veszi meg a belépőjegyeket előre, és nem foglalja le az éttermeket, könnyen lemaradhat az igazán jó dolgokról a városban.

Tipikus ételek: minden, ami milanese, de olyan nincs, hogy milánói makaróni, csak szólok. Ellenben van Risotto alla milanese - sáfrányos-velős rizottó, Cotoletta alla milanese – csontos borjúhúsból készült rántott szelet (a rántott húst a milánóiak magukénak vallják, és vitathatatlan, hogy a középkor és a reneszánsz időszak között a milánói konyha legtipikusabb étele volt, ugyanis Radeczky tábornoktól fennmaradt egy levél, amiben megírja Ferenc Józsefnek, micsoda remek ételt fedezett fel Milánóban, és ez nem volt már, mint a rántott hús, aminek a receptjét is megosztja Ferencz Józseffel) Ossobuco alla milanese – borjúlábszár keresztbe vágva a közepén velővel, Minestrone alla milanese – milánói zöldségleves, panettone, Fritto misto alla milanese – vegyes sült, tüdő, máj, velő és borjúmirigy

Leghíresebb itala: Campari, ami 1904-ben Milánó elővárosában, Sesto San Giovanniban született, és valahogy úgy működik, mint a mi Unicumunk, ugyanis a titkos receptet csak a gyártásban dolgozók ismerik.