Budapesten az ember ritkán gondol arra, hogy „pont olyan, mintha Toscana-ban lennék”. De vannak kivételes alkalmak. Például akkor, amikor kellemesen melegítenek a napsugarak, s egy kávéház teraszán Frances Mayes-re várunk. 

Egy erős kávé, kevés cukorral…mint Olaszországban. S Frances és Edward  - Ed, ahogy a könyvekből ismerjük - Mayes máris itt vannak. Valóban meghozták Toscana-t. Árad belőlük a derű, a jókedv és az érdeklődés. Egy gyors bemutatkozás után máris beszélgetésbe kezdünk. Ed egy szempillantás alatt hadonászik és kiabál, mint az olaszok. S persze, hogy teljesen hatásos legyen, mindezt olaszul. Miután megvitatjuk, merre van a Vár és hol található – és egyáltalán mi is – az Ecseri, Ed, az új információnak köszönhetően, miszerint nápolyi dédanyával rendelkezem, elkezdi halkan énekelni az „O, sole mio”-t. Már mindannyian nevetünk. 

Frances nem ennyire harsány, de tagadhatatlanul átvette az olasz életérzést.

Úgy gondolom, ha már egy pillanat alatt idevarázsolták Olaszországot, ezzel kezdem a beszélgetést.

Frances, a világ számtalan pontján, így Magyarországon is a „Napsütötte Toszkána” című könyve által lett ismert és szeretett írónő. De Ön, mint tudjuk, amerikai származású. Mi volt a végső döntés anno, amiért Olaszországot választották második lakhelyükként?
Frances: Szerelem volt első látásra. – hosszasan elnéz a semmibe, feltételezem, az első Olaszországban töltött pillanatok emlékét idézi vissza, majd folytatja. - Az első a művészet volt, ami megfogott, majd az emberek. Sok európai országba elutaztunk Eddel, de sehol nem éreztük azt, amit Olaszországban. Így egyre többet jártunk vissza. S egyszer csak megtaláltuk Bramasole-t. Egyből beleszerettünk. Az első pillanatban éreztük, ez lesz az otthonunk. Körbe volt véve kulturális emlékekkel. Sétálva a házban és körülötte, mindenhol Medici és ókori római emlékekre bukkantunk. Mintha a történelemben sétáltunk volna. Lenyűgöző volt. Nem akartunk onnan többet eljönni. Bramasole egy kis magaslat tetején áll, alatta lépcsőzetes a terület. Ha legalulról indulunk, akkor ókori római emlékeket hagyunk magunk mögött, majd hirtelen a Mediciek világában találjuk magunkat. S legfelül van a ház. Az épület annyira beleillik a tájba, mindenbe, hogy aki ott lakik, olyan érzése van, mintha a történelemben élne.

Frances minden mondatán érződik a kötődés a házhoz és az országhoz. De aki olvasta a „Napsütötte Toszkána”-t tudja, nem voltak már fiatalok, amikor Olaszországra találtak. Túl voltak az 50. életévükön. Erre a korra az embereknek már megrögzött szokásaik vannak – jórészt -, ragaszkodnak a dolgaikhoz…gondolná az ember.

A nyelvi és kulturális különbségeken túl, mi volt a legnehezebb, amikor végül Olaszországba költöztek?
Frances: Az újvilág és az óvilág különbsége. Ez a csoda a legnagyobb különbség. Az ember belép a történelembe, amikor Európába érkezik. Európában ott van a civilizáció története, ami Amerikában még nincs meg. 

Úgy érzem, Amerikát itt el lehet most felejteni. A Mayes család megtalálta új életét Európában. Felfedezték ennek a kontinensnek azt a mondanivalóját, amit mi európaiak már néha elfelejtünk. Így tehát ezen a vonalon megyek tovább.

Mi volt eddig a legkellemesebb élményük Olaszországban és/vagy Bramasole-ban?
Frances: Minden – mondják egyszerre Eddel, s közben mindketten nevetnek -. Toscana-ban minden nap egy élmény. Reggel felkel az ember, kicsit dolgozik a kertben, majd elmegy a városba – Cortonába -, vásárol, hazamegy, főz, majd este jönnek a barátok. Nem tudom máshogy mondani, a mindennapok élménye a legszebb. 

Valahogy próbálok mégiscsak valami konkrét választ kapni, próbálok találni valamit, ami Frances-nek Olaszországot jelenti.

Ha mégis kellene mondania egy dolgot, ami Önt Olaszországra emlékezteti, amikor épp Amerikában van, mi lenne az.
Frances: Hm… - egy kis gondolkodás és ismét a messzeségbe tekintés. Érződik, hogy keres valamit. Tényleg nem lehet egyszerű a sok tökéletes dolog között találni valamit, ami mégis a legközelebb áll az emberhez. De végül megleli. A rózsáim – válaszolja végül. Kb. 50 féle különböző rózsa díszíti a kertemet. A dolgozószobám a ház harmadik emeletén van, pont a rózsáim fölött, így ha kinézek az ablakon, mindig a kertet látom, s így lélekben és vizuálisan is a kertemben vagyok. Ez sokat segít a munkámban. Egyszerűen imádom.

 Épp tenném fel a következő kérdést, amikor még hozzáfűzi: Tudja Annamária, ez a harmadik emeleti szoba rengeteg dologra jó. Innen kilátok az utcára is. A világ minden pontjáról jönnek turisták megnézni Bramasole-t. Az emberek állnak, nézelődnek, fényképeket készítenek, várakoznak. De ez egyáltalán nem zavaró, mert magasan van a ház. Jó látni őket. Van, hogy csak állok az ablakban, s nézem, milyen kedvesek, hogy eljöttek meglátogatni. Ez is nagyon sokat segít a munkámban. Amerikában ez nem tudna megtörténni velem. 

Ha már Amerikát hozta szóba, van valami, ami hiányzik Önnek Amerikából, amikor Olaszországban van?
     Frances: Semmi – vágja rá hirtelen nevetve, s hogy még jobban érzékeltesse ezt a „semmi”-t, előre hajol a székben és a kezével és a fejével is nemet int -. Majd kisvártatva hozzáteszi, hogy a családja mégis hiányzik neki. A lánya és az unokája. De ők már felnőttek, bármikor meglátogathatják Bramasole-ban. Így hát visszakanyarodik az első gondolatára, miszerint semmi nem hiányzik neki Amerikából.

A szép kis jegyzetfüzetre esik a tekintetem, melyben feljegyzésre került a Vár és az Ecseri, hiszen a megérkezésük pillanatában feltett kérdéseket onnan olvasta ki Frances. Feltételezem, jelentősége van a füzetnek. S nem tévedek.

Frances, amikor egyik országból a másikba utazik, van valami „kabala” amit magával visz? Egy olyan tárgy, aminek mindig ott kell lennie Önnél ahhoz, hogy jól érezze magát?
Frances: Egy szép kis jegyzetfüzet mindig van nálam. Írónő vagyok. Ha látok valamit és van egy érzésem, egy gondolatom, azonnal le kell írnom. A kis részleteket is meg kell jegyeznem, mert egy hónap múlva már nem biztos, hogy mindenre emlékezni fogok. S persze a kérdéseimet is beleírom…most például a Várat és az Ecserit. – mondja huncut mosollyal. 

Ed elfogyasztotta a kávéját, s most vígan ropogtatja a hozzá kapott kis süteményt. Elérkezettnek látom az időt, hogy a gasztronómiáról beszélgessek Frances-szel.

Látom Ed, ízlik Önnek a magyar sütemény – kérdezem mosolyogva Edtől, aki mosolyogva bólint és megdicséri a kávét és süteményt is. Majd Frances-hez fordulok ismét – A Napsütötte Toszkána éppúgy, ahogy az összes többi könyve, számtalan receptet ír le, ezzel is közelebb hozva az olvasóknak az olasz konyhát.
Frances: A Napsütötte Toszkána egy visszaemlékezés. Nem akartam bele konkrétan recepteket írni, csak meg akartam említeni néhány receptet. De ahogy írtam a könyvet és egyre több időt töltöttem Toscana-ban, rá kellett jönnöm, ha az ember Olaszországról ír, nem hagyhatja ki a recepteket sem, ugyanis Olaszországban annyira központi téma a főzés, a konyha és az étkezés, hogy nem lett volna igazán olasz a könyv, ha kihagyom belőle a recepteket. 

Feltételezem, az évek folyamán már szinte az összes tradicionális olasz ételt megkóstolta. Melyik lett a kedvence? S persze, melyik az, amelyiket egyáltalán nem eszi meg?
    Frances: Az olasz konyhában szinte mindent szeretek. A klasszikus házi ételek kicsit nehezek, de a tésztáknak nagy rajongója vagyok. Számtalan tésztaféle és tészta recept van, s ezek nem egyformák, így mindig változatosan tudunk étkezni akkor is, ha nem eszünk mást napokig, csak tésztát. Amit nem szeretek? Az olaszok megeszik a kicsi, énekes madarakat. A fürjet szeretem, de ezeket az énekes madárkákat szőröstől, bőröstől meggrillezik. Na, azt nem kérek, köszönöm szépen – s tagadólag maga elé tolja mindkét karját -. Valamint a pacal. Azt sem kérek, köszönöm. S még a borjúlábszár, valamint a belsőségek. Az olaszok például a disznóban mindent megesznek, kivéve a visítását – s mindenki nevet -. 

Elgondolkodom. A felsoroltak esztétikailag is visszataszítóak lehetnek, még akkor is, ha esetleg az ízük nem is olyan rossz. Hiszen miről is van itt szó? Apró kismadárról, gyomorról, stb.

- Frances, ezeket az ételeket miért nem szereti? Az ízük nem megfelelő Önnek, vagy mivel Ön írónő, s az írók vizuális típusok, ezért már a puszta látvány is elég ahhoz, hogy úgy gondolja, na, ezt nem kérem, köszönöm?
Frances: Abszolút tudatban dől el, hogy ezeket az ételeket nem eszem meg. Elképzelem, s már tudom, hogy ebből nem fogok enni. Aztán meglátom, s valóban nem eszek belőle. De így van ez a gyümölcsökkel és zöldségekkel is, csak fordítva – jegyzi meg nevetve -. Lehet, hogy nem ismerem az adott zöldséget vagy gyümölcsöt, amit említenek, bár, ez inkább régebben volt igaz, de tudom, hogy imádom. Ezek a legcsodálatosabbak az olasz gasztronómiában. Mivel ott teremnek, csodálatos ízük van. Az olasz fagyinak is azért van olyan csodálatos íze, mert ezekből a gyümölcsökből készül. A legújabb könyvemben is, a Napsütötte Szakácskönyvben is van néhány gyümölcsös recept. A kedvencem az epres semifreddo – magyarázat: jelentése, „félig fagyott”, ugyanis ez egy olyan sütemény, amiben sok gyümölcs van, de csak félig tud megfagyni, mert a csak a fele fagylalt csupán, a másik fele tejszínhab, s ez utóbbi miatt nem tud teljesen megfagyni -.  

Olaszországban olyan sok finom gyümölcs van, hogy mindenki készít mindenféle lekvárt. S például a crostata-hoz – linzer alapú torta, aminek a közepébe lekvárt tesznek és linzercsíkokkal készítenek rácsot a tetejére úgy sütik meg. Az egyik legtipikusabb olasz édesség. – külön készítik a lekvárt. Vannak tehát a lekvárok és a lekvárok a crostata-hoz. Így néz ki egy olasz háziasszony kamrája.

Milyen különbséget lát az olasz és az amerikai konyha között?
     Frances: Cortonában amikor az ember elmegy zöldséget vagy gyümölcsöt vásárolni a főzéshez, biztos lehet benne, hogyha nem is Toscana-ból, de Olaszországból származik az, amit megvesz. Amerikában, ha az ember elmegy vásárolni, nem tudja mindig biztosra, hogy honnan jött a zöldség vagy gyümölcs, mert mindenhonnan érkezik. Van néhány szezonális zöldség vagy gyümölcs természetesen, de legtöbbször nem hazait tudunk vásárolni. De Olaszország is változik, hiszen oda is bekerültek a szupermarketek. Viszont azt a szépségét megtartja, hogy amikor az ember elmegy vásárolni, akkor történetekkel tér haza. Hiszen a zöldséget a zöldségesnél veszi, a kenyeret a kenyérboltban, a hús a hentesnél, stb. S mindenkivel tud váltani pár szót az ember, ami egy szupermarketben nem lehetséges. Ott az ember csak bepakolja a kosarába a termékeket, fizet, és már megy is. De Olaszországban még van idő és lehetőség rá, hogy az ember kicsit elbeszélgessen az eladóval, s máris egy kellemes beszélgetés élményével tér haza a vásárlásból, ami egyfajta pluszt ad a terméknek. Olaszországban egy kis közösség alakul ki az ételek körül vásárláskor.

Ma, amikor már elmondhatjuk, hogy évtizedek óta él Olaszországban, hogy főz? Érzéssel, vagy van követendő példa még Ön előtt?
     Frances: A Napsütötte Szakácskönyv többek között erről is szól, hiszen a példaképeinknek ajánljuk. Az első oldalon találhatók azok az emberek, akikkel együtt szoktunk főzni. Ők tanítottak meg rá, hogy érzéssel főzzek, hiszen ők is ezt teszik. Egy profi séf van köztük, aki egy michelin-csillagos éttermet vezet, de a többi amatőr szakács. Ők a mi főzőbarátaink, akik improvizáció alapján főznek. Amit tőlük megtanultunk, az nem egy recept, hanem az, hogyan kell olaszul főzni. Azt, ahogy megálmodják az ételt, amikor megállnak egy alapanyagokkal teli asztal vagy kamra előtt, s kitalálják, hogy ezt hogyan használják fel. Természetesen, ehhez kell egy elsajátított alap is a konyhában ahhoz, hogy a tájra jellemző ételeket készítsenek, de mindazon túl inspiráció az egész. Toscana-ban, vagy talán egész Olaszországban van egy kifejezés, a „la cucina povera”, „a szegények konyhája”, ami nem más, mint amikor nincs semmink, s a semmiből csinálunk valamit. Erre a legjobb példa a kedvenc édességem, a castagnaccio. Ez egy tipikus toscan sütemény gesztenyelisztből, vízből, olíva olajból és fenyőmagból, s ha van, akkor mazsolából, amit végül rozmaringgal kell ízesíteni. Ez például egy tipikus szegények receptje, mert ezek az alapanyagok mindig megtalálhatók egy toscan konyhában.

Az időnk végéhez kezdünk érni, nincs kegyelem, hiába a jókedv, a nevetgélés, időnk lassan lejár, s a szervezők ebből nem engednek, hiszen Edre és Francesre még számtalan program vár. Már csak egy kérdésre marad időm.

Utolsó kérdésként, mik a távlati terveik? Milyen könyvet várhatunk Öntől a későbbiekben?
Frances: Szeretnék írni egy megemlékezést Georgiaról, Amerikában, hiszen onnan származom. Szeretném megírni ennek az államnak a történetét, a gasztronómiáját és persze személyes emlékeket is.

Még gyorsan Edhez fordulok, aki az interjú folyamán többször hozzászólt az elhangzottakhoz, s kedvességével gyorsan belopta magát a szívembe.

Ed, Ön költő. Bár sajnos Magyarországon nem jelent még meg kötete, de Önnek milyen tervei vannak a későbbiekre.
Ed: Egy újabb kötet kiadását tervezem, valamint, van egy show műsorom, ahol egy építész barátommal dolgozom együtt. Fotókat mutatunk be versekkel illusztrálva. Ez a show már Amerikában látható volt, most fogjuk bemutatni Olaszországban.

Ed és Frances Mayes túl vannak a 70. életévükön. Tele emlékekkel, reményekkel, tervekkel, élettel és vidámsággal. Búcsúzunk, de megbeszéljük, hogy nem végleg. Az „arrivederla” köszönést használjuk, aminek a magyar megfelelője a „hamarosan találkozunk”. Megkedveltük egymást, hiszen sok közös gondolat és hasonló érdeklődés köt össze bennünket. Hiszek abban, hogy hamarosan valóban újra látjuk egymást. A néhány nappal az interjú után egy mail-t kaptam Francestől, s azt írta, nagyon tetszett nekik Budapest, vissza fognak térni. Természetesen akkor is vonattal, ahogy most jöttek. Hiszen a világot látni kell. Nem csak felülről, de közvetlen közelről is.  S akkor majd azt fogja Frances a jegyzetfüzetébe írni: az állomáson Annamária várt bennünket……